Archív

Vadász Emese psychológus úgy döntött, hogy engedi formába ömleni, agyagtestet ölteni szavak előtti (mögötti) világából benne kavargó- archaikus mélységek fodrozódásait tükröző- tudatfolyamát, hidat verve rég feledésbe merült kollektív bölcsességünk implicit motoros mintáihoz, az emberi nem és az egyén ideg-izomrendszerében szunnyadó, korábbi válaszok szenzomotoros hatásainak maradványait őrző szigetecskéihez.
Az ember úgy van teremtve, radarrendszere úgy van telepítve, hogy jóval többre tud rezonálni, jóval többet képes érzékelni az őt körülölelő világból, mint amennyit racionális tudatával fel tud fogni, meg tud érteni.
Tat tvam asi- mondja a keleti ember (Én és Te egyek vagyunk!) és ez a mondata a bennünk huzalozott tükörneuronok felfedezésével nyert igazán szédítő távlatokat (lsd. pl. az empátia biológiai-érzelmi magyarázatát, amelynek tudományos megalapozását Buda Tanár Úr már annak felfedezése előtt megsejtette és mechanizmusát felvázolta)
Ezt fogalmazta meg a megnyitón dr. Fórizs Éva addiktológus-pszichiáter főorvosnő, Gyökössy Endre lelkészt idézve: " Árnyék mögött fény ragyog, nagyobb mögött még nagyobb, amire nézek, az vagyok! "
...., mert valóban nem tudom teljességgel kivonni magam a körülöttem levő világ tengeráramából, esetleg nyelvi, kommunikációs zűrzavarainak zátonyaitól, régi korok és népek, őseim hátrahagyott kulturális üzeneteitől, vagy megoldatlan létfeladataitól, melyek jel és szimbólumrendszere hat az idegrendszeremre, ha az nem is tudatosul.
Az érzékszervek által közölt információk ( utalok Stern csecsemőmegfigyeléseire, melyek előtt fejet hajtott a Freud-i psychoanalitikus iskola robosztus és nagy múltú építménye is, hozzá igazítva elméletrendszerét) közös alakzatokba (Gestalt) futnak, így ha az ember akár csak egyetlen érzékszervére teljes biztonsággal ráhagyatkozhat, akkor ezt kiindulópontnak veheti, hogy önmagához és világához hiteles kapukat találjon.
Az ember azt látja, amit tud!- tesz tanúbizonyságot erről az újonnan felfedezett tudásról az ősi egyiptomi hieroglif írás, mely a világgal való élő, nyelv előtti, túlabsztrahálatlan kapcsolatot tükröző bölcsességükre vall, éleslátásuknak köszönhetően derűs belenyugvással vették tudomásul azt, hogy nem tudnak tisztánlátást erőltetni arra, aki tükör által homályosan lát.
Ezt fejezi ki szimbolikusan az udzsat-szem ábrája, mert az egyiptomi piramisépíttetők még tudták használni testükbe kódolt tudásukat és nem hamis egójuk fehér botjával tapogatóztak. Szimbolikus jelentőségű is, hogy Jézus nyállal és sárral kente meg a bibliai vak szemét. (Utalok Szőnyi Magda tanárnőm Látható- és láthatatlan szempontok c. tanulmányára)
A testiség bölcsességét,- amit a kínaiak már évezredek óta vallanak- a tudományos bizonyítást is beemelni tudó Rogers-i terápia egyik hermeneutikai leágazódásaként Gendlin vezette be a psychoterápiába az "átérzett jelentés" révén.
Akár az álmaink- Emese szobrai is- nemcsak érzelmi élményekkel, de testi jelentésekkel is átitatódtak.
Mindez ma már a legújabb tudományos kutatások tükrében nem a misztika és az okkultizmus témaköréhez tartozik, ami sarkalatos pont volt a Freud és Jung között történt szakításban. Freud egy levelében ugyanis azt írta Jungnak, hogy az ösztönelméletét éppen ezen "áltudományok" fenyegetése miatt szerette volna bevehetetlen bástyává szilárdítani, ami kötöttséget Jung nem tudott magára vállalni.
Emese kiállítása talán kísérlet eme falnak a lebontására, amely vakok és látók között feszül, ahogy a keleti világ látásmódja, paradoxonjai és a nyugati világ doxasmáktól hemzsegő biztonsága közé hidakat ver, amely talán nem tünteti el a távolságokat, ahogy a hidak sem teszik ezt a valóságban- azokra szükség van a megfelelő látószögekhez- csak közvetít közöttük.
(Doxa= látszat, káprázat, Doxasma= téveseszme, Paradoxon= ellentétek összebékíthetetlennek tűnő feszültsége, amely a tisztánlátást segíti.)
Az ember minél jobban figyel a benne feszülő ellentétekre, ennek erőterében annál inkább elkülönül a mag és a pelyva a hamuban való bíbelődés időszakában, amely bár nagy égések maradványa (vö. Hamupipőke és Vasjankó meséket a női- és férfi beavatási utakról, a hamuban való szolgálatról ), minél inkább engedi az ellentétes erőket magára hatni és megtanulja elviselni annak feszültségét, annál többet ért meg önmagáról és a körülötte lévő világról, anélkül, hogy tudata megbomlana, ugyanis szolgálóvá válik, nem mágus és nem alkimista többé.
Ehhez kellő énerő szükséges és egy biztonságos központ, amely alá alázattal besorolunk, hatalmas erőterére, rendezőelvére rábízzuk a sorsunk. "Mert aki meg akarja tartani az ő életét,elveszti azt; aki pedig elveszti az ő életét én érettem, az megtartja azt." Lukács 9,24.
Jung szerint a serdülőkorra érik meg az emberi lélek arra, hogy kiválogassa, kikristályosított magként megszilárdítsa énjének kezdeti központját és átlóvonalait, egyedi szerkezetrendszerét, amelyből biztonsággal, -mint héjait egymás fölé burkolva a hagyma képes- a végtelenbe indítva nőjön, anélkül, hogy határait, határozottságát elveszítené. Ha az ember egységben van önMAG-ával, akár még arra is képes, hogy összeolvadjon, érzelmileg eggyé váljon a külvilággal, extatikusan megélve az élményt, mert tudja, hogy biztonsággal visszatérhet a teremtés ősi tenyerébe, ahol az ő kicsiny létének is meghatározott formája és algoritmusa van, amelynek kezdete belőle nő ki. Csírát nem adhatunk, de lelkünk növekedésének értő kertészei lehetünk.
A szoborkiállítás falain Vadász Emese gyönyörű mandaláit szemlélhettük meg, melyeket magokból képzett gyönyörű ábrákká.

A személyiségfejlődés ősi mintázatai íródtak és képződtek le a keletiek mandaláiban. A mandala egy olyan kör, vagy négyzet alakú ábra volt eredetileg, amelyben a beavatandó biztonsággal meditálhatott. Énjének határait biztonságosan (erre utal a mandala koncentrikus felépítése) csak tól-ig tágíthatja, de egyre nagyobb léptékeket öltve.

Az emberi test is egy mandala, karjaival, lábaival, fejével egy ötágú csillagot alkot. Köldöke a központ, amelyből teste kezdeti szkafanderéből összeköttetés indul az eredethez. Emögött van a Napfonat (plexus solaris) , mely a keleti gyógyítás és mozgásművészet nagyon fontos erőforrása. Erre koncentráltak a római légiók aktív éber hypnózisban futó katonái, legyőzve testük szabta korlátaikat. Ha belegondolunk az emésztésünkkel a Nap energiái válnak testünk építőkövévé, amelyet a növények a fotoszintézis során önmagukba építenek. Szétbontjuk, majd sajátunkká alakítjuk, ami eredetileg égi volt. (ti. napenergia). erről szól a tudás megszerzése is, amikor az elsajátítás szót használjuk. Sajátunkká tesszük azt, amelyet az emésztőnedveink ízeikre szednek (Szőnyi Magda ). Megrágjuk, megemésztjük a külvilág adta anyagokat, információkat. (Megemészteni a tudásanyagot. Ezért mondja a keleti ember, hogy "Mi a hasunkkal gondolkodunk ", mert ő még tudja, hogy létezik egy titkos összeköttetés test és lélek között.
A szobrok ezen paradoxonok összefüggéseiről szólnak, ahogy szenvedésteli mozdulatukkal, kendőzetlen arcaikkal az önmagunkra találás feszültségeiről tudósítanak. Meztelenségükkel láthatóvá válnak lelki protéziseink, hamis énünk kinövései, amelyre hiába is hagyatkoznánk fehér botjaink tapogatózó látszat-biztonságában bízva. Csak a megküzdött, csírájától tiszta forrásból táplálkozó élet, ami felszabadíthat doxasmáink káprázatából paradoxonjaink útvesztőin át, ahogy növekedésünk is csak ég és föld feszültségének erőteréből vehet magának hiteles irányt.
Köszönöm Vadász Emesének, Szentpály-Juhász Imrének (Gyökössy Endre jungiánus lelkész keresztfiának és méltó követőjének )és leányának, Salomének, valamint dr. Fórizs Éva addiktológus-gyermekpsychiáternek és nem utolsósorban Dr. Kassai Farkas Ákos (Angyalház) Főorvos Úrnak, hogy verseimmel és jelen írásommal közvetíthettem felszabadító élményeimről , melyeket a velük való közös utazás során nyerhettem és amely útról mesés kincsekkel gazdagodva térhettem vissza önmagamhoz. Egy kicsit belőlük is meríthettem, magammal vittem tudást szomjúhozó életembe. Kérem ezt nézzék el nekem. "Hiába meríted önmagadból, csak másban moshatod meg arcod... " J.A. :-) Álarcaim foszladoznak....és bár néha úgy tűnt a teljes elveszettség félelme lett rajtam is úrrá a szobrokat szemlélve, verseim remélhetően arról tanúskodnak, hogy a beszélt nyelvel ijesztően sok ment veszendőbe a szavak mögötti világból, amit sohasem fogunk tudni kifejezni, csak szobrokkal, zenével, verssel és más valódi műalkotásokkal, így mégiscsak érdemes néha belemerítkezni lelkünk feneketlen- bár első pillantásra kaotikusnak tűnő -tengerébe, tiszta vizű forrásaiba, és daloló folyamai és csermelyei örvénylésébe..Persze LÉLEKzetet azért ne felejtsünk el néha venni! .
Jung kiállítás az Angyalházban

Sok évvel ezelőtt Csorba Simon barátommal beszélgettünk arról, hogy milyen fontos lenne, ha a lelki betegséggel, mentális problémával és pszichoszociális fogyatékkal élők ne csak az egészségügy, ne csak a szociális ellátó rendszer óvó/védő keretében rehabilitálódjanak, reszocializálódjanak. Fontosnak gondoltuk, hogy akik életüket önállóan akarják és tudják vinni és csak egy kicsi hiányzik az elérhető életminőséghez, Ők egy stigma nélküli környezetben tudjanak kibontakozni.

Mert Rogers volt az a terapeuta, aki felismerte az emberben rejlő hihetetlen erőforrást, az isteni hasonlatosságot, melyre támaszkodva mindannyian öngyógyításra is képesek vagyunk.

.A művészet is ehhez segít hozzá, hiszen szimbólumaival a racionális tudatot megkerülve, cenzúrázás és elutasítás nélkül közvetíthet a teljességet.

A művészetterápiáknak fontos szerepe lehet a rehabilitációs intézményekben, ill. a gyógyító terápiás közösségekben is. Nemcsak időt strukturáló, lereagáltató, szorongásoldó szerepük van, de jótékony csoportpszichoterápiás hatások is érvényesülhetnek, az együtt alkotás katartikus élménye megerősítheti a közösségbe tartozás, a közösségbe való létezés jó érzéseit, hiszen mindannyiunk alapvető vágya, hogy mások által megértettek és elfogadottak legyünk.

A művészet egy ilyen kommunikáció. Talán az egyik legfontosabb. Mindamellett érzelem teli. Több síkon szólítja meg szemlélőjét és az alkotóját is.

Ilyen hatások elérésének színtere az Angyalház, melyben a képzőművészet, a zene és az irodalom adja a kommunikációs formát, professzionális mentorokkal.

Itt ragadom meg az alkalmat, hogy bemutassam Őket. Fazakas Csaba festőművészt, Czékus Jób zenetanárt, zeneterapeutát és Szecsődy Péter írót, szerkesztőt.

A Ház működéséről, szolgáltatásairól a honlapon, angyalhaz.hu lehet tájékozódni.

Sokat segítettek abban, hogy ma elindulhassunk. A kórház vezetése nyitott volt a kezdeményezésre és lehetőségeit meghaladó módon támogatta indulásunkat. Reméljük ez továbbra is így marad.

Kérem most Vadnai Marianna Főigazgató asszony a nem létező mikrofonhoz.

Főigazgató Asszony emlékeztetett a Nyírő Gyula Kórház szerepére az addiktológiai ellátásban és támogatásáról biztosította az Angyalház további munkáját.

A köszönetet akarom folytatni, mert a kórház műszaki/TMK dolgozói hihetetlen munkát végeztek a felújítás során. Fontos hogy neveik elhangozzanak:

Úgy tapasztaltuk a szervezés során, hogy nemcsak a szakma támogatása kell a sikeres működéshez, hanem a civil kurázsi jelenléte is. Ezért örülök, hogy sok ismerős és még ismeretlen arcot látok. De örülök, hogy itt vannak a betegszervezetek és a betegek hozzátartozói szervezetének képviselői is. Kérem Szőke Zsoltot a Pszichiátriai Érdekvédelmi Fórum elnökhelyettesét. Radó Iván elnök úr levelét a honlapon olvashatják.

Megkérem Czékus Jób mentor, hogy kis előzetest adjon az Angyalház életéből.

A Mentor aktív zeneterápiás rutinnal éneklésbe csábította a megynyító közel 70 fős közönségét. Óriási sikere volt.

Az Angyalház működtetésében Herr-Varga Ilonának és Pop Marcel szervezőknek múlhatatlan érdemei vannak.

Utoljára, de nem utolsó sorban meg kell köszönnöm a Pszichiátria Jövőjéért Alapítványnak reméljük sosem szűnő támogatását. Az Alapítvány elnöke Ort János és képviselője dr.Nagy Ákos.

Ahogy körbenéznek, a falakon egy kiállítás képei vannak. Válogatás egy 30 alkalomból álló művészetterápiás csoport anyagából történ. Ezt a csoportot Pálos Anna grafikus, művészetterapeuta vezette.

Kérem, tekintsék meg kiállításunkat az Angyalház összes termeiben. Hátul kis büfé várja Önöket.

Az első Angyalház-i rendezvényt megnyílt. (Kassai-Farkas Ákos koordinátor)

A kútvölgyi kórház pszichiátriai osztályán kevéssel ezelőtt fordultak érdeklődéssel a művészetterápiás megoldások felé. A most látható kiállítás anyaga Pálos Anna iparművész, művészetterapeuta foglalkozásain készült. Más intézetekhez hasonlóan a művészetterápia legfontosabb hozadékát nyilván itt is a team-munka jelenti. A művészetterapeuta esetleg az orvosnál hamarabb észreveszi egy-egy betegség állapotváltozásainak jellemző tüneteit, észrevételeivel kiegészíti az orvosi diagnózist. Arról az elvárásról sem szabad azonban megfeledkeznünk, ami azoknak az embereknek az oldaláról érkezik, akik ezekben az alkotásokban saját egyéniségüket, múltjukat, vágyaikat, dühüket, sérelmeiket tárják fel és most kiállító művészként egyúttal a nézőknek is megmutatkoznak. Igen izgalmas felületkezelést, például vastagon felhordott festéket; precízen megválasztott színes hátteret; merész képkivágást láthatunk néhány munkán. Van, ahol egybemosódnak a megjelenített figurák, máshol pszichedelikus, körkörös ívben, igézően vibráló dekorációval, élénk színekkel ellátott maszkok, álarcok vagy kifejező portrék kerülnek elénk; vannak magányos lények és magányos tájak, holdbéli és evilági hegyvonulatok, természethű virágábrázolások egyaránt. A nekem legkedvesebb képeken hatalmas távlatok tárulnak fel, az egyiken az űrbéli perspektívában a levegő kékje gyönyörűen egyensúlyban tartja az előtte lebegő narancssárga iker-égitesteket. Egy másik művön egy rettentő – ámde végtelenül kedves – sárkány egyensúlyoz egy kietlen sziklaszirten; egy kéz formájú barlangban a legtitkosabb kincset pillanthatjuk meg – ez utóbbi képről egy dél-olaszországi hegy jut eszembe, ahova a 19. század végétől kezdve japán és kínai festőtanoncok jártak, hogy elsajátítsák az európai művészet akkor – és talán máig – leginkább érzelemteli korszakának jellemző sajátosságait. Igyekeztek a maguk természet-megfigyelését, egy-egy figura minden rezdülését, térbeli elhelyezkedését pontosan érzékeltető, a tájat épp csak pár ecsetvonással megfogalmazó módszerét az impresszionizmus levegőperspektívájával, a színek foltszerű megfogalmazásával összehangolni. A Pentidattilo – öt ujj – névre keresztelt, tenyér formájú hegy kis völgyében meghúzódó falucska máig a festők kedvelt tanyája, bár már régen nem az ázsiai mesterek, inkább az olaszok művésztelepe. Kedveltségét bizonyára jótékony hatású kisugárzása, magaslati levegője és a feltáruló látvány szépsége indokolja. Az itt kiállított tűzmadarakról Niki de Saint Phalle enigmatikus Nap-figurájára asszociáltam, amit szimbolikus önarcképének is tartott. A művész eredetileg Sztravinszkij hasonló című balettjének (1910) igézetében alkotta meg ezt a figurát. A zeneszerzőnek emléket állító kutat Jean Tinguelyvel közösen formálták meg, a felkérést a Pierre Boulez által irányított párizsi kísérleti zenei központ előtti tér megélénkítésére kapták. A kútfigurák tematikája az itteni kiállításhoz más módon is illeszkedik: vicces – ugyanakkor súlyos mondanivalót rejtő – halálfejek, erőtől duzzadó állatfigurák ugyancsak megjelennek mindkét helyszínen. Itt a macskáknak való fonalgombolyaggal játszó, a lenyugvó nap sugaraiban fürdőző ökör alakja másik kedves képem protagonistája. Messze eltávolodik a nézőtől, háttérbe vonul, és olyan kicsivé válik, mint egy igazi cica. A bohócok mellett a legkülönbözőbb szerepjátékok hőseit láthatjuk viszont, van, akinek csak a hiányát regisztrálhatjuk: például Jákob alakját egy égig érő lajtorja mellől, a kirándulókat a naplementét ábrázoló tájképről, a kígyóbűvölőt a táncoló kígyók mellől – igaz, mindent látó, mindent figyelő szeme jelen van! A Micimackó történetből ismert módon állatok lábnyomait is felfedezhetjük anélkül, hogy a nyomhagyókat láttuk volna.

Véletlen lehet, hogy a kiállításon a belső terek megfogalmazása is hiányzik, nem látunk melegséget sugárzó szobát, de látjuk a házak körül a kerítéseket, sőt óvó-védő kerítésekkel is találkozhatunk, például azon a képen, ahol egy hatalmas kertből nézünk kifelé a hegyek távolába, a kőkerítés mellett két fiatal fa vigyázza a zárt kaput. Mersits Piroska rajzaira emlékeztet ez a kép, szeretem az ujjal kitörölt foltokat, amik akár növények is lehetnek, a bátor gesztussal megfogalmazott fakoronát és azt a szemlélődő perspektívát, amit ugyan ideiglenesen megakaszt a kőfal, de már látjuk a nyitás lehetőségét. Kívánom, hogy tovább oldódjanak azok a nehézségek, amikből ezek a képek születtek és alkotóik örömüket leljék a további munkában is!

(Elhangzott a kiállítás megnyitóján a Kútvölgyi Kórházban, 2010. december 9-én)

ARCHÍvum